A Rebetiko
A ZenekarrólTagjainkHangszereink

A REBETIKO MŰFAJ (REBETESZEK)

A 19. század közepéig követhető vissza a rebetiko kialakulása. Először 1850-ben, az Ottomán Birodalom börtönállapotait vizsgáló Nyugat-Európai és görög méltóságok adtak hírt a börtönökben hallott, a rabság gyötrelmeit megéneklő dalokról. Ekkor, az 1880-as években, Athen az olasz Operákért rajongott, míg meg nem nyílt az első sandur-cafi, (amit később átneveztek aman-cafi-ra). 1886-tól ellepték a várost ezek az Aman-Cafi-k, és az atheni közönség két részre szakadt. Egyik fele rajongott a Kis-Ázsiából érkező zenéért, másik fele úgy gondolta, nem a görög zenei kultúra része az Amane.

10 évvel később az Aman-Cafir-ok ideje lejárt, és az Operett lett az a hely, ahova az egész város járt. A műfaj kilépett a homályból és megmutatta magát az atheni Revük színpadán. Az ott játszott zenére igen erős hatást gyakorolt a társadalomban folyó rendkívül nagy mértékű be- és elvándorlás a görög felségterületekről 1912 és 1922 között. A társadalom összetétele folyamatosan változott, rengeteg menekült és nincstelen ember lepte el a nagyvárosok külső kerületeit annak reményében, hogy munkát talál és új életet kezdhet. A dalok törvényszegő eseményekről, szerelmi afférokról, a hasis- és nargile szívás hagyományáról és korlátozott mértékben társadalmi eseményekről szóltak. A kormány erősen cenzúrázta a dalok szövegét, gyakori razziákkal zavarva meg a „szemmel tartott” helyeket, ahol a rebeteszek felléptek. A Kis-Ázsiai katasztrófa után (1922) erősen keveredett és hatott egymásra a menekültek zenéje, a népdalok, a szigetek dalai és minden egyéb zenei műfaj, ami így együtt, létrehozta a Rebetikát.

Az 1930-as évektől kezdtek íródni a „bor-dalok”, melyek szintén a Rebetika szerves részéve váltak. A Rebetika elsősorban a városok, azon belül is a kikötők zenéje, mint Szmirna, Konstantinápoly, Szírosz, Thesszaloniki és Píreusz. Kiváló képviselői az 1938-as évektől: Markos Vamvakaris, Vasilis Tsitsanis és Manolis Hiotis. Rebetesz az, aki a Rebetiko dalokat előadja. A Rebetiko szó eredete, jelentése, a mai napig homályba vész.

A Kis-Ázsiai Katasztrófa: Török-Görög Háború 1919-1922-ig. Az első Világháború záró aktusaként a Sévres-i Szerződés (1920. augusztus 10.) Görögországnak ítélte Thrákia teljes területét és Nyugat-Anatóliát, Szmirna kikötőjét is beleértve. 1921-ben a görög hadsereg bevonult a fent említett területekre, hogy gyakorolja a fennhatóságot. A Mustafa Kemal vezette török nacionalista erők – a hatalmon lévő török kormány döntésének ellenére – nem voltak hajlandóak tudomásul venni az európai határozatot. Felvették a harcot a görög hadsereggel. Az első évben a görögök sikeresen megőrizték területeiket, de a második esztendőben Kemal újraszervezte hadseregét, szövetségesekre és katonai támogatókra lelt az ifjú Szovjetunio személyében, és sikeres offenzívát indított a görög erők ellen. A háború közel 2 évig tartó harcok után a törökök Szmirnába való bevonulásával ért véget 1922-ben.

Kemal, nacionalista ideológiája szerint „tiszta” társadalmat kívánt felépíteni, ezért úgy rendelkezett, hogy a nem török nemzetiségű lakosoknak el kell hagyniuk szülőföldjüket, illetve a görög területeken élő törökök telepedjenek vissza. Hatalmas exodust eredményezett ez a döntés. Milliós létszámú görögségnek kellett drámai körülmények között emigrálnia, és közel félmillió török ember telepedett át Törökországba. A görög emigránsok, összességében közel 2 milliós létszámmal duzzasztották az anyaország és főleg a nagyvárosok népességét. Az emigránsok többsége a szegény rétegekből került ki, akiknek csekély lehetőségük volt a sikeres újrakezdésre. Ez az egyoldalú politikai döntés beláthatalanul sok további problémát eredményezett és még napjainkban is érezteti hatását. A Lausanne-i szerződés (1923. július 24.) „legalizálta” a már amúgy is megtörtént drámai események következményeit. Visszavonta a Sévres-i szerződés rendelkezéseit, és Thrákia keleti részét, Imbros és Tenedos szigetét, valamint Szmirna kikötőjét a Török Kormány fennhatósága alá rendelte.